Johann Reichert

Országvesztők – három és fél portré

2018. október 6.

Rohanunk a következő hatalmas nemzeti katasztrófába, ami nem lesz más, mint a sok évtizedes demográfiai lejtmenet szükségszerű következménye. Higgadt elemzők mind tudják, hogy bűnös mulasztással szalasztjuk el az éveket, évtizedeket a változtatásra, a nemzetmentésre – de nincsen államférfi, aki ki merne állni és komolyan beszélni a néppel. Megint csak demagógok vannak, „népvezérek”, akik végül országvesztőkként végzik.

Hazánk és nemzetünk 1815, a bécsi kongresszus óta süllyed a történelem tengerén. Kétszáz éve egy világhatalom szerves része volt a Magyar Királyság, 1804-ben minden századik földlakó a magyar Szent Korona alattvalója volt. Azóta hol lassan sorvadunk, hol sebesen zuhanunk. Reformkori elitünk legalább őszintén szembenézett a lemaradással a világtól, 1849 óta viszont folyamatosan becsapjuk magunkat. A helyes önértékelésünkhöz legyen elég annyi, hogy napjainkban minden 765. ember magyar állampolgár, másképpen mondva az emberiség 0,13 százaléka magyar. Gazdasági és politikai súlyunk hasonlóan alakul. Csak a mellényünk nő, de az nagyon.

Sokfelől szorgalmazzák manapság nemzeti történelmünk újraértékelését. Állítólag monumentális történelmi filmeket is terveznek, ami nagyszerű alkalom a helyes önismeretre, az egészséges öntudat fejlesztésére. Ehhez ajánlunk néhány igazán drámai jellemet és konfliktust.

Kossuth Lajos

Apai ágon szlovák, anyját Weber Karolinának hívták, Zemplén megyei kisnemesi sarj. Lutheránusnak keresztelték, tanulmányait a magyar kálvinisták intézményeiben folytatta, és mélyen átélte korának legvitálisabb eszméjét: a nemzeti öntudatot, mégpedig annak radikális, kuruc-protestáns változatát.

A bukott kormányzó. A kardot sosem forgatta

Szinnyei József így összegezte „a magyarok Mózese” legfontosabb személyiségvonásait: „Ritka műveltsége s megnyerő modora, de kivált szónoki tüze megnyitotta előtte a magasabb társaságot is, a köznemességnél pedig nagy népszerűségre tett szert. (…) Egész élete utolsó éveig tartotta szavának bűbáját, társalgásának élénkségét, lelki frisseségét.” Delejező erejű szónoki képességével rabul ejtette mindenkori hallgatóságát, és nemcsak magyarul, hanem bukása után Angliában és az USA-ban is. Egyetlen idézettel tökéletesen éreztethetjük ezt a szónoki karaktert, 1849 húsvétján így köszöntötte kiáltványában a nemzetet: „Magyarok! Az Árpádok ezeréves szent földének ős szabad lakói, üdvöz legyetek!”

Ezt a briliáns képességű, bűbájos embert végtelen becsvágy fűtötte. Színészeket felülmúló tehetséggel alkalmazta korának romantikus gesztusait, egyik rutinszerű fogása volt, hogy beszédeit mint beteg ember kezdte, előre elnézést kérve halk szaváért, esetleges megbicsaklásaiért – majd simán beszélt akár két óra hosszat. Kortársainak százezrei szerettek bele a szónokba, aki ellenállhatatlan erővel festette képzeletük vásznára az eljövendő magyar paradicsomot. És mint a tragikus hősöket, bukásában emelték lelkük oltárára, a tőle kapott, gyönyörű, irreális álmok fókuszába. 

A valóságos politika mezején korántsem volt olyan sikeres a magyarok Mózese, mint a szószéken. Hibáit azonban a mai napig nem hajlandó tudomásul venni a magyar közgondolkodás, sőt árulásnak bélyegzik a kritikát. Mellőzve a kínos mozzanatokat (pl. távozását Zemplénből, a fiumei vasút ügyét, az USA-ban gyűjtött majdnem 90 ezer dollár sorsát, a dilettáns beszédet Fillmore elnök előtt stb.), most csak arra térünk ki, hogy Kossuth Lajos élete csúcsán, 1848/49-ben katasztrofálisan rosszul mérte fel a nemzetközi helyzetet, és hogy a józan ítélőképesség az eseményekkel egy időben is tisztán látta, mi a baj. Alexis de Tocqueville, a nagy politikatudós, aktuálisan a francia Második Köztársaság külügyminisztere, így értékelte az 1849. tavaszinyári helyzetet: „Félelemmel és együttérzéssel követtük figyelemmel a magyarországi eseményeket. Rokonszenvet ébresztettek bennünk e szerencsétlen nép megpróbáltatásai. Nem örültünk az orosz intervenciónak, amely Ausztriát egy időre a cár vazallusává tette, és amelynek jóvoltából a cár egyre erőszakosabban avatkozott bele Európa általános ügyeinek intézésébe. Csakhogy ezek az események hatótávolságunkon kívül történtek, befolyásolni nem tudtuk őket.” Amikor a menekülő vezetők a török karjaiba vetették magukat, „két legismertebb vezetőjük, Dembinski és Kossuth levelet írt konstantinápolyi nagykövetünknek. A két vezető jelleme és gondolkodásmódja levelükből is kirajzolódik. A katona levele rövid és sallangmentes; az ügyvédé és szónoké hosszú és dagályos. Emlékszem egyik mondatára: »Mint jó keresztény inkább a száműzetés kimondhatatlan fájdalmát választom a halál nyugalma helyett.« 1852-ben már egyenesen így értékelt: „Kossuth befolyása rendkívül ártalmas volt. Ha ő nincs, lehet, hogy Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, amelynek Magyarország lett volna a legerősebb tagja…”

Kossuth Lajos legnagyobb ballépése a Függetlenségi nyilatkozat kikényszerítése volt a debreceni országgyűlésből. Azért mondhatjuk kényszerítésnek, mert az április eleji hadisikerek (a dicsőséges tavaszi hadjárat egyébként sikertelenül ért véget, a császári hadsereg kicsúszott a tervezett bekerítésből, és a fél Dunántúlt soha nem is adta fel a honvédseregnek) nyomán felcsigázott debreceni cívisek közé, a Nagytemplomba beterelt országgyűlés szabályos ülést nem tartott, az örömmámorban tomboló nyakas kálvinista, protestáns tömegben érvelésről, véleménynyilvánításról szó sem lehetett, végül öt nappal később az immár véglegesített szövegű dokumentumot nem lehetett nem elfogadni. Kossuth kész tények elé állította a törvényhozást. S milyen tények elé?

A debreceni Függetlenségi nyilatkozat kb. négy és félszer olyan hosszú, mint példaképe, az USA Függetlenségi nyilatkozata. Amaz tömör, politikai bölcseleti alapvetés, a Kossuth-féle ellenben (Tocqueville átlátott Kossuthon) dagályos panaszáradat a Habsburgok háromszáz éves uralkodásáról, melyben a dinasztia „a magyar nemzet irányában firól fira a hitszegés politikáját követé”, végül részletesen ismerteti a folyó (de meg nem nyert) belháborút, hogy azután kimondja „a hitszegő Habsburgi, s utóbb Habsburg-Lothringeni ház” trónfosztását – ám ezzel nem ért véget. A 3. pont szerint kinyilvánította, hogy az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép” – s egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy csak az léphet be, akit befogadnak.

A 4. pont szerint: „Az ország jövendő kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapíttatni, addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egész egyetemes kiterjedésében a nemzetgyűlés minden tagjainak egyajkú felkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel úgy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük és számadási kötelezettségük mellett kormányozni.” – A magyarok százhetven éve nem hajlandók beismerni a nyilvánvalót: Kossuth és a debreceni cívisek felszámolták Szent István államát. A Függetlenségi nyilatkozat olyasmit tett, amit korábban 850 évig eszébe nem jutott se tatárnak, se töröknek, se Habsburgnak, se senkinek: megszüntette a szerves, jogfolytonos magyar államiságot.

A folyományok nyilvánvalók voltak, és könyörtelenül gyorsan be is következtek. A senki által el nem ismert, tisztázatlan határú „ország” sosemvolt pozícióban lévő „kormányzó elnöke” és rezsimje sebesebben bukott meg, mint hetven évvel később a hasonlóan senki által el nem ismert Tanácsköztársaság. Maga Kossuth elmenekült, a Szózat imperatívuszát idehaza hagyta híveire. Míg ők éltek vagy haltak, ahogy az önkény parancsolta, addig Kossuth Lajos két világrészen ünnepeltette a magyar szabadságot – de érdekes módon mindenhol épp ő volt kéznél…

Tisza István

Kossuthtal homlokegyenest ellenkező személyiség volt, Legszembetűnőbb különbségük, hogy Tisza sosem kereste a népszerűséget, mondhatni, inkább zavarta. Kisgyermekkorától kitűnt éles eszével, amit aszketikus szorgalom és önfegyelem tett még hatékonyabbá. Külhonban is tanult, húszévesen ledoktorált politikatudományból; később földbirtokosi felelősségtudata a gazdaságtudomány felé fordította.

A balsorsát vállaló miniszterelnök

A magas politikába kamaszkorától bejárása volt, 14 és 29 éves kora közt figyelhette közelről édesapja miniszterelnöki hétköznapjait. Miközben érett megfontolásból édesapja és a dualista berendezkedés híve és védelmezője volt, semmit sem tett magáévá apja politikai gyakorlatából, a ravaszkodást, a klikkszellemet, a háttéralkuk, a választási manipulációk világát elutasította. Ragaszkodott a felismert igazsághoz akkor is, ha abból politikailag kára származott. Egyetlen címet vagy megbízatást sem vállalt elvtelen kompromisszum árán. Nem is volt népszerű. A történelem fausti gesztusa, hogy csak egyszer ünnepelte őt spontánul a nép, nem sokkal a világháború kitörése után.

Magyarország első világháborús részvétele Tisza István személyes felelőssége és tragédiája. Tisza ellenezte a háborút, ám miután bele kellett törődnie a hadüzenetbe, élére állt a harcoló országnak. Különös erkölcsi dilemma. Azzal győzte meg magát, hogy az országot bárki más rosszabbul vezetné, mint ő. Így aztán részt vett és felelősséget vállalt olyasmiben, amivel nem értett egyet.

A borzalmak és a mind felfoghatatlanabb léptékű áldozatok meghozatala közben aztán ismerőit is meglepve vált egyre érzéketlenebbé a szenvedések iránt. Meggyőzte magát, hogy minden áldozatot meg kell hozni, hiszen a vereség a történelmi Magyarország végét jelenti; tudjuk, jól látta a jövőt.

Országot-világot meglepte 1915. újévi beszédével, amelyben a magyar nemzet sorsát végérvényesen és elválaszthatatlanul összekötötte a „Monarchia nagyhatalmi állásának jól felfogott érdekeivel.” És természetesen a saját sorsával is: „E küzdelemben erőt ad az a tudat, hogy igazi, fenséges, nagy nemzeti célt szolgálok, és hogy az egész nemzet egyesült, lelkesült egész ereje áll a hátam mögött.”

Gránitkemény személyisége hódolókat vonzott, nem barátokat. Kompromisszumot nem ismerő vezetői gyakorlatából egyenesen következett, hogy az összes háborús szenvedésért és tragédiáért őt tette felelőssé a nép, és hogy ezt a felelősséget ő nem is hárította el. Amikor 1918. október 17-én elismételte az országgyűlésben ádáz ellenségének, Károlyi Mihálynak egy nappal korábban elmondott szavait, „ezt a háborút elvesztettük” – akkor ért véget a magyarok számára a háború, egyszersmind „Szent István birodalma”. Kortársi emlékezet úgy őrizte meg alakját, hogy „amit még ezután mondott vagy tett, az egy ébrenalvó, félhalott, világból eltávozott ember reflexmozdulata volt” – akárcsak az egész ország élete.

Maga Tisza a halálában is ugyanolyan tökéletes kálvinista maradt, amilyen egész életében volt. Parlamenti bejelentése után két héttel a gyilkosait várta odahaza, elmenekülni nem volt hajlandó. A lőtt sebekben haldokolva utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie…”

Horthy Miklós

A magyar kálvinizmus kétarcúságát példázza a Nagyalföld szívében született tengerésztiszt, Ferenc József császár-király egykori szárnysegédje. Hétköznapi logikával nehezen összeilleszthető mozaikkockákból kerekedik ki Horthy Miklós portréja.

A hivatalos kormányzói portré. Az ő kezében legalább nem nevetséges a kard

Ellentmondásos egyéniség és életút. Az alföldi gyerekből flottaparancsnok lett, protestánsként a katolikus Habsburg-uralkodó közeli munkatársa. Tengerészként csodálta Britanniát és flottáját – aztán két világháborúban harcolt ellene. Igen könnyen tanult meg idegen nyelveket, kiváló társalgó volt, egyébiránt meglehetősen szerény gondolkodási képességekkel. Csatákban bizonyította bátorságát, viszont kormányzói tisztségében gyávának bizonyult, sorsdöntő pillanatokban.

A vereség, a flotta megszűnése után az ötvenéves Horthy visszavonult kenderesi birtokára, gazdálkodni. Az összeomlás káoszában a régi rendszer elitjéből alakult szegedi ellenforradalmi politikuscsoport emelte őt a hatalomba mint a Monarchia legmagasabb rangú magyar katonatisztjét. Nem a saját kezdeményezéséből lett a nemzeti hadsereg fővezére és később az ország kormányzója. Befolyásolható ember volt, aki szerencsére legtöbbször jó tanácsadókkal vette körül magát. A nevével fémjelzett rendszer esze Bethlen István volt, lelkiismerete Teleki Pál. A rendszer alapvetően kétarcú volt: elvetette Trianont, de aláírta; ezzel lemondott az ütőképes hadseregről, de folyvást Nagy-Magyarország visszafoglalásáról beszélt. A parasztságot tekintette a nemzetmegtartó erőnek, de csak egy látszatföldosztást tartott, a nagybirtokrendszert védelmezte. Kereszténynek hirdette magát, de ezen csak antiszemitizmust értett – viszont a berendezkedés legfőbb haszonélvezői közt zsidó nagytőkések és nagybirtokosok voltak. Világszínvonalú termékekkel büszkélkedhetett az ország – ámde középkori nyomorban élt lakosságának egyharmada.

Horthy 1938-ban élete csúcsára ért. A rezsim sikert sikerre halmozott minden vonalon. Nemzetközi elismerést hozott a budapesti eucharisztikus világkongresszus, amelyhez csatlakozott a Szent István-emlékév, az országjárásra vitt Szent Jobbot tömegek köszöntötték, akárcsak a 70. születésnapját ünneplő Kormányzó úr őfőméltóságát. Mellesleg vébédöntőt játszott a fociválogatott (persze elvesztette…). Átadták a gyönyörű István Király Múzeumot Székesfehérváron, a koronázótemplom romjai fölött, a Főméltóságú asszony lett a keresztanyja Hitler legújabb csatahajójának, a Prinz Eugennak stb. Szegeden a Csillagban feketedtek a felforgatók, a nyilas Szálasi Ferenc meg a kommunista Rákosi Mátyás. Kiváló lett a gabonatermés, ráadásul magas világpiaci árral, úgyhogy a parasztság jó évet könyvelhetett el. Mindennek a tetejébe novemberben visszatért a Felvidék! Na jó, csak a fele, de akkor is… a Kormányzó úr őfőméltósága bevonulhatott fehér lovon Komáromba meg Kassára. Ha Horthy ekkor meghalt vagy lemondott volna, ma joggal ünnepelhetnék. De ő maradt.

Az ország pedig megindult a lejtőn. 1939 pünkösdjén a választás eredményeképpen a szélsőjobb hatalmas karéjt foglalhatott el az országgyűlésben. Aztán jött a háború, Teleki Pál öngyilkossága, Horthy István (példamutatóan tisztességes) frontszolgálata és hősi halála, a Don-kanyar, a német megszállás, a zsidók deportálása, az operettbe illő kiugrási kísérlet, Szálasi kinevezése.

Horthy maradt, maradni „kényszerült” azzal az indoklással, hogy ha lemond, csak rosszabb lehet… Maradt, és így lett a legrosszabb. Mert maradásával felélte mind a saját erkölcsi tőkéjét, mind az országét. Holott Teleki búcsúlevelétől fogva tudhatta, hogy vállalhatatlan, amit tesz. Helyettese-fia halála után személyesen, a Don-kanyar után nemzetvezetői felelősségében is fel kellett volna fognia, hogy a németek oldalán harcolni esztelen, országvesztő magatartás. A megszállás után a zsidódeportálás eltűrésével s végül Szálasi kinevezésével felélte minden erkölcsi tőkéjét. 76 éves volt akkor, amikor egy cekkerrel távozhatott méltóságának színteréről, a budai várból. A szánalmas képhez foghatót csak egyet ismerünk: Rákosi Mátyás szovjetunióbeli „emigrációját”.

Orbán Viktor

A mai kormány emlékezetpolitikájának ez a három ember a főhőse. Stratégiailag végiggondolt kommunikációval emelik Orbán Viktort Kossuth Lajos mellé, és hogy az erre költött milliárdok nem folynak el a semmibe, bizonyítja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet felmérése, miszerint arra a kérdésre, hogy „melyik történelmi vagy ma is élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet”, a következő választ kapták: 1. Orbán Viktor 18,2%, 2. Kossuth Lajos 15,5%, 3. Széchenyi István 11,8%, 4. Petőfi Sándor 9,5%.

Orbán Viktor és helyettese a Kossuth-nótát éneklik híveik körében a 2018-as választási győzelem bejelentésekor
(Kép: Magyar Narancs)

A Kossuth-kultuszt egyébként a Horthy-rezsim fűtötte először, 1927-ben nevezték át az Országház teret, és avatták fel a Batthyány-kormány tagjait ábrázoló „Kossuth-szobrot”, na ezt állíttatta újra az Orbán-kormány. Egyébként a Kossuth-kultusz másik fellángolása a Rákosi-korszakban volt, ahhoz passzolt igazán a kritikátlan Kossuth-imádat.

A Tisza-kultuszt is a Horthy-rezsimtől vette át a Fidesz, de óvatosan alkalmazza. Tisza ugyanis a korrupcióellenességével és személyes tisztességével kínos lehet a mostani kormányzatnak, ezért csak szordínósan sztárolják.

Nagyot változott Orbán Viktor álláspontja Horthyról. Kezdetben igencsak elhatárolódott, sőt az 1993-as kenderesi újratemetést el is ítélte – ezen megnyilatkozásait a mostani Fidesz-kommunikáció egyenesen kitörölni igyekszik mindenhonnan. Orbán Viktor manapság nagy tisztelettel emlegeti Horthyt – a hozzáállást vélhetőleg kizárólag a társadalmi fogadtatás motiválja.

Amennyire meg tudjuk ítélni, a mai Fidesz-népszerűség valójában nem egyéb, mint a Kossuth-kultusz mintájára tudatosan kitenyésztett Orbán-vallás. Ez nem személyi kultusz a szó sztálini értelmében. Ez lelkeket átható, irreális hit Orbán Viktorban, abban, hogy ő majd megoldja a nemzet problémáit. Miközben minden reális elemzés világosan mutatja, hogy egyre gyorsuló tempóban rohanunk a nemzeti (azaz demográfiai) katasztrófába, azt is megkockáztathatjuk már, hogy az összeomlás után csak Orbán Viktor felelősségét nem akarják majd tudomásul venni mindazok, akik ma vallásos tisztelettel vannak iránta.


Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..